Prechod na navigáciu Hlavné menu Prechod na navigáciu vodorovná

Történelem

Város történelme

A mai város legrégibb települési nyomai a fiatalabb kőkorszakba nyúlnak (6000 – 2900 id. előtt). A bronz ékszerek három kincslelete ahhoz a feltevéshez vezet, hogy Rimaszombat területén már a középső és fiatalabb bronzkorszak időszakában (15.- 7. évszázad id. előtt) voltak műhelyek a bronz ékszerek gyártására A további régészeti leletek bizonyítják a lakosság jelenlétét ezen a területen a késői vaskorszak időszakában (i.e. 7.-3. évszázad). A kelták (3. –1. évszázad id. előtt) és a germánok (1. –4. évszázad) után a népvándorlás időszakában (5. – 6. évszázad) itt több különböző etnikai csoport vonult keresztül. Végül a szlávok telepedtek le tartósan.
Több jelből következtethetünk ara, hogy a többnyire földművelő szláv (szlovák) lakosság a 7. – 8. században telepedett le Rimaszombat környékén. A település további fejlődéséről tanúskodnak például az S alakú f Rimaszombat ülbevalók, amelyek a Nagymorva Birodalom időszakába (9. évszázad) tartoznak, vagy a helyi települések elnevezésiben előforduló szlovák motívumok, amelyek a magyar változatokban is megőrződtek (Möcsény, Tarnóc, Gács, Téhány, stb.). A 10. század kezdetétől az Ipoly-mente középső részéről ómagyar törzsek katonai egységei hatoltak be erre a területre. A magyar pásztorok-állattenyésztők csak a 11. század közepétől telepedtek itt le tartósan. Fokozatosan ők is áttértek
a földművelő életmódra. A középkori Rimaszombat a 11. század második felében keletkezett a Keresztelő Szent János templománál levő vásárhely körül, ahol szombat napokon rendszeres hetivásárokat tartottak. Ez a terület már azelőtt is művelődési és vallási központ volt Möcsény, Tarnóc, Gács, Téhány, Szabadka, Rima (Istvánfalva jelenleg Tamásfalva) és Kurinc települések részére, amelyek a közelben helyezkedtek el. A lakosság egy része később (a 11.-14. században) elhagyta ezeket a településeket és beköltöztek Szombatba, remélve, hogy itt jobb feltételeket találnak nemcsak anyagi és szellemi szükségleteik részére, hanem személyi és tulajdonuk biztonságának is. A legrégibb írásos emlék Rimaszombatról 1271-ből származik ”Rymoa Zumbota” alakjában és tanúskodik annak terület feletti vásári jelentőségéről.
Rimaszombat első írásban alátámasztott feudális ura a kalocsai érsek volt. A 13. században a várispán (”comes curialis „) gondnokának székhelye is volt, aki innen igazgatta nemcsak magát Rimaszombat városát, hanem a Rima völgye felső és középső területén levő egyéb érseki birtokokat is, amelyek az ún. Rimai ispánság („Comitatus de Rymua”) sajátos gazdasági-igazgatási egységét alkották.
1334-ben Rimaszombat új tulajdonosa Széchenyi Tamás lett (aki abban az időben erdélyi vajda és szolnoki ispán volt). A várost a hozzá közeli településekkel együtt a kalocsai érsektől szerezte meg cserébe saját birtokaiért a bácsi és erdélyi megyékben. Tamás vajda kérésére Károly Róbert király 1335-ben Rimaszombat részére adománylevelet adott ki, amelyben budai városi jogokat ad a városnak. 1387-ben Rimaszombatba látogatott Luxemburgi Zsigmond. Ez alkalommal címerrel ajándékozta meg a várost, amelyet ezüst pajzsban fekete sas képvisel piros fegyverzettel (csőre, nyelve és karmai). A címer színeiből van összeállítva a város jelenlegi fekete-piros-fehér zászlaja. A 15. századtól kezdve a városok jogi rendszerezése szempontjából Rimaszombat, mint földesúri város-kisváros fejlődött ki („oppidum”). 1447-ben, 1451-ben és 1452-ben béketárgyalások székhelye volt Ján Jiskra között, aki a kiskorú V. László királyt képviselte és Hunyadi János, a Magyar királyság ügyvivője között. A 15. század első felében jelentős gazdasági fejlődés állt be, megalakultak az első céhműhelyek – a szűcsök, csapók, mészárosok. 1460-ban meghalt a Széchenyi család utolsó férfi utódja, II. László és így Rimaszombat lányai által, mint örökség a Losonci és a Guti Országh családok tulajdonába került. Az elkövetkező évtizedekben a városban további céhműhelyek alakultak. Figyelemre méltó főleg a kovácsok, aranyművesek, szíjgyártók, nyereggyártók, lakatosok, köszörűsök és bodnárok közös céhegyesülete, amelyet 1479-ben a Szent Mihály arkangyal oltárának testvérei alakítottak meg.
1506-ban Rimaszombatot tűzvész pusztította el, történelmében ez volt a legnagyobb. Hogy következményeiből a város felépülhessen, II. Vladislav király nyolc év időszakára felmentette a várost minden adó és illeték fizetése alól. Később megerősítette azokat a kiváltságait is, amelyeket elődeitől a múltban kapott. Maguk a rimaszombati polgárok leginkább a mindennemű vám és úti illetékek fizetése alóli felszabadítást értékelték (1512. évben) az egész Magyar Királyság területén. A következő újjáépítés keretén belül nyeri el a város főtere a négyszögletes alakját és a hozzá illeszkedő rendezett utcák egységét, amely lényegében mind a mai napig megőrződött.
Rimaszombat ígéretes fejlődését a törökök támadása állította meg, akik már 1553-ban elfoglalták a várost. 1555-től 1593-ig uralkodtak a város felett a közeli vízi erődítményből Szabadkáról, ahol megalakították az igazgatási egység székhelyét, az ún. rimaszombati náhiját. Ebből az időszakból Rimaszombatban megőrződött a 226 török okmányt és levelet tartalmazó egyedülálló gyűjtemény, amelyek a város illetékfizetési kötelességeivel vannak kapcsolatban. A török megszállás kedvezőtlen befolyásáról tanúskodik az adófizető porták csökkenése, ezek 1542-ben 127 számot tettek ki és 1648-ban jelentéktelen 12 porta maradt meg. A török megszállás második időszaka 1596-tól kezdődött és 1686-ban ért véget. A magyar feudális törvények értelmében Rimaszombatot a Forgács és a Széchi családok szerezték meg a 16. század végén. Ebben az időszakban és egész a 19. század közepéig a várost, mint a latin írásbeli okmányok is igazolják, általában kiváltságos városnak, illetve kisvárosnak nevezik („oppidum privilegiatum”) A 17. században átvonult Rimaszombaton néhány Habsburg-ellenes felkelőcsapat. Határában táborozott Bethlen Gábor (1626) és Rákóczi György (1645) katonasága. Gazdasági szempontból fontos szerepet játszottak az országos vásárok, amelyeket itt évente nyolcszor is megrendeztek. A 17. század 80-as éveitől növekszik Rimaszombat politikai jelentősége, később, mint Kishont megye igazgatási székhelye is. A város szempontjából bizonyos hanyatlást jelentettek II. Rákóczi Ferenc-féle felkelés vereségének következményei (1711). De más szempontból a 18. század Rimaszombat részére hosszú idő után a gazdasági és társadalmi virágzás időszakát jelentette. III. Károly király privilégium formájában elismerte a városnak a pálinkamérés jogát (1725), a pallosjogot (1735) és még további kiváltságokat. A város életében jelentős helyet foglaltak el a kézműves céhek. A már említett kézműveseken kívül voltak itt tímárok, fazekasok, Szlovákiában ritkán előforduló csutorások, takácsok, csizmadiák, szabók, szűcsök és mások. Ezeknek a kézművesiparoknak a kezdetei, hasonlóan, mint a helyi kereskedő céh esetében is, többnyire az elősző évszázadba nyúlnak vissza. Rimaszombat 1747-ben kiváltotta magát a Forgács családtól a jobbágyi kötelezettség alól és a 18. század 90-es éveiben a Koháryaktól is, akik a Széchiek után rendelkeztek földesúri jogokkal. Ettől az időtől nevezik szabad kiváltságos városnak. 1769-ben a rimaszombati kálvinista polgárok megtámadták a katolikus hívők menetét, mert úgy gondolták, hogy azok el akarják foglalni a kálvinista templomot. Ezért a cselekedetükért büntetésből Mária Terézia királynő 1771-ben leromboltatta a kálvinista templomot és helyére új katolikus templom felépítését rendelte el.
II. József közigazgatási reformjai idején Rimaszombat az első Gömör-Kishont vármegye székhelyévé vált (1786 – 1790).
1805-ben a Szlavkov melletti csatából visszatérőben Rimaszombatban szállt meg katonáival M. Kutuzov orosz tábornok. 1831-ben a várost kolerajárvány sújtotta, amely 231 halálos áldozatot követelt. Az 1848-as forradalom idején Rimaszombat a magyar kormánynak 220 katonából álló sereget és 28 nemzeti gárdistát biztosított. 1849. februárjában néhány napig a városban táborozott az osztrák császári hadsereg F. Schlik tábornok vezetésével. Augusztusban pedig szlovák önkéntesek tevékenykedtek itt H. Lewartowsky vezetése alatt. Bach abszolutizmusának uralma alatt Rimaszombat másodszor is igazgatási központjává lett Gömör-Kishont, illetve Gömör vármegyének (1850 – 1860). Gömör-Kishont hivatalos központja szerepét harmadszor 1883-ban kapta meg és megőrizte azt egész a megyerendszer végéig 1922-ben.
A 20. század kezdetén Rimaszombatban megalakult a konzervgyár (1902), amely jelentős mértékben hozzájárult az itteni élelmiszeripar kifejlődéséhez. 1918. májusában és októberében a helyi hadtest katonái önkényes lázadásokat szerveztek. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után Rimaszombatot a csehszlovák – olasz legionáriusok 32. zászlóalja foglalta el. De már május végén a városba lépett a Magyar Vörös Hadsereg és közvetlenül megalakult a városi direktórium. 1919. július 5.-étől a város újból a csehszlovák állam ellenőrzése alá került. Ez az állapot csak 1938. novembere és 1944. decembere között változott, amikor a Bécsi döntés értelmében Rimaszombatot a Horthy Magyarország foglalta el. Rimaszombatot 1944. december 21.-én szabadította fel az ukrán hadtest 240. lövészezrede. A felszabadulás után, de főleg a 20. század második felében a gazdasági, székhelyi és társadalmi élet jelentős fejlődésére került sor. Lakosságának száma jelentősen növekedett, míg 1948-ban 9 160 lakost számláltak, 1998-ban már 25 507 lakosa volt a városnak. Új üzemek egész sora keletkezett – tejgyár (1948), dohánygyár (1957), cukorgyár (1966), sörgyár (1967), húsfeldolgozó üzem (1977), malom és pékség (1980) és egyebek. 1989 után ezek közül némelyek megszűntek, mások, mint pl. a Tauris Húsfeldolgozó Rt., továbbra is dinamikusan fejlődnek.
Jelenleg Rimaszombat város politikai, igazgatási, gazdasági, művelődési és kulturális központja a hasonló nevet viselő járásnak.


 

 

ma 2017.09.25 van

ma Vladislav névnapja van

webygroup
Slovenská verzia
English version
FőoldalFőoldal